A dokitól mindig időpontot kérek, hiszen csak a papírt kell kiállítsa a következő – most már utolsó hónap betegszabadságomhoz. Mindig engem rak elsőnek. A kicsi váróteremben szerencsére van elég ülőhely, van, aki a pszichiátriára vár, mások az ortopédiára. Egy asszisztensnő fogadja a betegeket mindkét kabinethez. Ahogy megérkeztek, látom, hogy hárman is vannak a váróban, az egyikük épp kijött az asszisztenstől, megkérdem, hogy itt van-e már a doktor. Mondják, hogy igen, erre én bemegyek az asszisztenshez, hogy kérdezzek rá. Csak a pszichiáter, az ortopéd még nincs. Leülök, igyekszem mindenkitől nagyon messze, érezzék, hogy nem szeretnék cseverészni. Nem értik. Az egyikük egy nő:
– Mi történt a kezével?
– Hosszú történet.
– Aha, de mi történt?
– Mondom, hogy nagyon hosszú történet
– Eltört?
– Nem, ennél tényleg hosszabb történet.
– Akkor ficam, meghúzódott, ugye?
– Nem, bonyolult, és nem szeretnék beszélni erről.
– Ó, az jó, ha nem tört el! Anyámnak törése volt, a combjában, aztán hónapokig gipszben kellett legyen. Szegény, valahogy olyan bugyután lépett, aztán már öreg is, nyolcvankettő lett most tavasszal, s lám, gipszbe kellett üljön szegény. Mennyit szenvedett tőle, most is az ő papírjaival vagyok itt, hát ő nem ütött eljönni. Jaj, Istenem, de jó, hogy magának nem törése van.
Nem szóltam semmit, csak lesütött fejjel hallgattam, persze, de jó, hogy nem törésem van. Mit nem adnék, ha csak az lenne! Sajnos a telefonommal nem tudtam babrálni, mert közben lemerült, így maradt a föld s a csizmám nézegetése. A pszichiáter közben kiszólt az ajtón, mehet a soros. A bácsi, aki az ajtó mellett ült először felállt, aztán zavartan körülnézett, nem ő volt az első, menjen nyugodtan, az aki a következő, ő nem akar befurakodni senki elé. Amikor biztosítottuk róla, hogy csak ő vár oda, akkor bement. A nő mellettem, hangosan suttogva, épp mint a pletykapadon próbálnak valamit úgy mondani, hogy a nagyothalló szomszédasszony is hallja, de azért maradjon meg a suttogás illúziója :
– Szegény, a fejét ütötte be, tudom, mert most mondta, attól olyan konfúz. A feje, azzal van baj, azért ilyen zavart.
A férfi, aki akkor jött ki az asszisztenstől, amikor én érkeztem most épp a lépcsőkorlátot támasztotta. Onnan szólt oda:
– Konfúz, konfúz, de legalább ver a szíve.
– Hát igen – mondta a nő mellettem.
Én nem mondtam semmit. Gondolni, gondoltam, de a tekintetemet lent tartottam, semmiképp ne keveredjek beszélgetésbe a várótermisekkel. Volt egy kicsi csend, kicsi, egy percet tarthatott talán. Aztán a korlátot támasztó férfi el kezdett velem beszélni.
– Biztos ballettozni tetszik, aközben tört el a karja.
Én csak ránéztem és egy zavart kacagáson kívűl semmi mást nem tudtam reagálni. Visszasütöttem a fejem a cipőmre, részemről ismét zártam a témát.
– Nagyon fehér tetszik lenni a bőre, pedig a D vitamin az nagyon fontos a csontoknak. Ha beépül, akkor erősíti a csontot és akkor nem törik el ilyen könnyen. Talán nem szeret napozni?
Tényleg engem kérdez? Felemeltem a fejem, és láttam, hogy rám szegezi a tekintetét, egyértelmű, hogy a kérdést nekem szánta. Válaszolnom kellett.
– Nem emlékszem, hogy mondtam volna olyant, hogy nem szeretek napozni, illetve azt sem mondtam, hogy el van törve a kezem.
– Hát tényleg nem mondta, ez igaz…
Révetegen, fejcsóválva mondta ezt. A tiszteletlenségemet nem tudta hova rakni. A nő szólalt meg mellettem, tompítva – akaratlanul – a kínos beszólásom élét.
– Az intenzív osztályon egy kisfiúnak így fel van dagadva a bal combja – s közben mindkét kezét a combja köré emeli nagy távolságot hagyva, mintegy a duplájára növelve a combjánk az átmérőjét. – Szegény gyermek, pedig még vagy nyolc éves lehet, eltörött annak is. Ott volt nálunk az intenzíven, ott dolgozom én is.
Megjött a dokim. A lépcsőn felszaladt, kedvesen köszöntünk egymásnak, szaladt be a rendelőbe, gyorsan hozzám szólt, hogy mindjárt szól nekem. Addig a nő folytatta:
– Ismerem ezt a doktort is, ez is bejárt az intenzívre, rendes ez, mindig megnézte a betegeit, érdeklődött felőlük. Pop Ioannak hívják.
– Nem, ő Neagu Andrei.
– Nem Pop Ioan? Hát ezeket mind ismerem arcról, mert az intenzív osztályon dolgozom. Most Pop-e vagy Neaga, hát nem tudom, arcról ismerek őket mind. Na de jó, hogy magának nem törése van.
A doki behívott, engem elsőnek, ahogy szokott. Nekem csak egy halvány gondolat villámként sietett át a testemen: vajon azok, akik az intenzív osztályon dolgoznak kapnak arról tájékoztatást, hogy melyek azok a bizalmas információk? Aztán a józan eszem is közbe szólt: a román egészégügyben talán ennél égetőbb problémák s vannak, mint a GDPR rendelet gyakorlatba ültetése.
(Az orvosok igazi nevei helyett fantázia neveket használtam)