Az apjának volt egy lova. Amikor megvette nagyon büszke volt, hisz alig volt ló a faluban. A csángók nagy részének a tehén volt az igavonó állat. Szekeret a bátyjával csináltak, ketten. Kétlovast, mert egy ló, nem ló, ősszel vesz még egyet, mondta. Majd ül a hatalmas rakomány széna tetején, mint az Isten a trónon, odafenn, gondolta. Jaj, Dumnezeu – tatăl, fiul, sfântul duh – nehogy a pópa meghallja! A nagybátyja a gyárban dolgozott, a városban. Navétázott. Neki volt minden szerszáma, ami kellett hozzá. Télen megcsinálták. Az apja a Hoisz nevet adta a lónak. Furcsállotta, aki hallotta, mert ilyen lónevet senki sem hallott. „Nagyapám is így hívta a lovát, amivel átoljöttek”, mondta az apja, s hirtelen lett csend ilyenkor. Senki sem kíváncsiskodott többet. Amikor először befogták össze-vissza rángatta a szekeret, mert az egyeshez volt szokva. Az apja Costică-t állította elébe, hogy vezetgesse, körbe az udvaron, amíg megszokja. Úgy tervezte, ősszel vesz még egy két évest, s akkor majd ő lesz a bojár a faluban.
Costică imádta a lovat. Iskola után, amint hazaért, egyenesen a pajtába ment, megnézni. Szidta is az anyja, mert büdös lett a ruhája, de aztán hamar megszokta, hogy előbb át kell öltözni, csak a „rongyossal” szabad a pajtába menni.
Ősszel újratárgyalták az egyház földjeinek használati jogát. Mária Sziklája alatt a nagy kaszálót a polgármester veje kapta meg, harmadába. Így az apjának csak annyi maradt kasza alá, amiről a 3 juhot s a lovat eppe hogy ki lehet teleltetni. A nyáron megszületett az ötödik testvére is, úgyhogy a szekérrúd jobb oldala üresen maradt.
Egy esős októberi napon két fiatalt hozott ki Bákóból egy magyar tanító. A Róka Mihai házába szállásolták el, Isten nyugosztalja. A nagyobbik lánya, Nuța, kiadta tyiriába. A nagyobbik szobában tantermet rendeztek be, ott indították el a délutáni magyar foglalkozásokat. Végigjárták a falut, elmondták, hogy írni-olvasni tanítják a gyerekeket, magyarul. S közben mesét olvasnak nekik, játszanak velük. Az apja el volt ragadtatva, ő pedig alig várta, hogy kedd vagy péntek délután legyen, amikor mehetett. Seperc alatt megtanulta a magyar betűket, az első év végén már egész jól írt magyarul. Nyáron elvitték táborba Magyarországra. Csak ámult. Erős motiváció volt. Elkezdte komolyra venni a magyarórát. A támogatások is kezdtek jövögetni: hol tanszert, hol egy-egy számítógépet, hol vadonatúj száras cipőket kaptak. Divatosakat. Neki is lett kinti keresztszülője. Olyan, aki fedezi a tanítással járó költségeket. Nem az ő személyes költségeit, hanem az egy gyerekre jutókat, általában.
Egyre jobban megszerette Rékát és Árpit, a két tanítót, akik olyan vonzóvá tették az órákat, hogy a gyerekek nem akartak hazamenni. A második évben már nem fértek a házban, a kultúrházban bérelték ki a mozitermet. Costică minden délután ment. Hoiszot csak hétvégén látta, amikor az apja kicsapta parézni. Már úgy írt magyarul, hogy a magyarországi keresztszülőjének egyedül írta meg a levelet, s Réka nem talált hibát benne. Csak annyit kérdezett, hogy nem akar-e inkább Szilárdot írni a végére a Costică helyett, hisz az ugyanazt jelenti, mint az ő hivatalos neve, a Constantin. Tetszett neki az ötlet, újraírta hát a levelet, és nagy odaadással véste a végére: „Sok szeretettel csókolja, Szilárd”. Jól megnyomta az á-n a vesszőt. Réka mosolygott, amikor átvette.
A harmadik évben Réka már az iskolában tartotta az órákat, és a jegyek beszámítottak a médiába. Aki járatni akarta a gyerekét, az igazgató irodájában kellett megírja a kérvényt. Ettől sokan meghátráltak. Az ő apja elsőként írta meg. Végül 18-an merték megírni, de az elég volt az induláshoz. Heti négy magyaróra volt. Imádta. A testvérei is mind jártak. A nagyok az iskolába, a kicsik Árpihoz, délután.
Nyolcadik elején volt egy beszélgetés a szülőkkel. Elmondták, aki szeretné magyar líceumba küldeni a gyerekét, Csíkszeredába, iratkozzon fel. A bentlakásban ingyen biztosítnak szállást, étkezést és a tanulásban is segítenek. Az apja elsőként jelentkezett. És Costică szorgalmasan tanult. Még nem tudta, hogy mi szeretne lenni, de azt igen, hogy nem akar otthon maradni. Nem akar gumicsizmában ganét hordani a földekre, egylovas szekérrel. Nem akar éjjel 2-kor kelni, hogy a széna alatt három rönköcskével reggel fél 8-kor beforduljanak a kapun, s ő rohanva essen be az első órára. És nem akar több puliszkát enni. Városon akar élni, úgy ahogy a magyarországi keresztszülei. Ők azt írták, semmi más nem kell hozzá, csak szorgalmas tanulás.
Ősszel sikeresen felvételizett. Amikor a szülei beköltöztették, a család beadta a kérést a magyar állampolgárságra. Az űrlapon volt egy olyan rész, ahol azt kérdezte: szeretné-e magyarosítani a nevét. Az egész család Szabóra módosította vissza a Sabău-t, amit a nagyapját anyakönyvező jegyző írt a nagykönyvbe, a Román Kommunista Párt „nagyértékű útmutatásai” szerint. Attól a naptól kezdve, ahova csak lehetett Sabău Costantin mindenhova Szabó Szilárdként írta be a nevét.
Sokmindent kellett pótolnia. A tanárok elnézőek, az osztálytársak rendesek, segítőkészek voltak. Ő pedig tanult. Hétvégén nem ment haza, mert sok volt az olvasnivaló. Nem iratkozott be a néptánccsoportba, pedig szinte erőszakolta a tanárnő, mert azon a két délutánon is tanulni akart. Érezte, hogy strébernek nézik, de nem törődött vele. Tízedikben már bejutott a megyei szakaszra biológiából, de matekból is az elsők között volt. Igazából minden érdekelte. A bentlakásban a nevelő kulcsot adott neki a raktárhoz, ahol egyedül tanulhatott. Szívta magába a tudást.
Tizenegyedikben az oszija szólt: dönteni kéne, hogy milyen egyetemre megy. Azt mondta, az eredményei alapján akár Magyarországon is kaphat ösztöndíjat. Csak úgy visszhangzott a fejében: Magyarország, Magyarország… Kezdte nézegetni az ottani egyetemeket. Nem vonzotta a mérnöki „kockafejség”, nyelvekből pedig nem volt elég jó. Tizenkettedik elején néhányukat kivitték Budapestre, az „egyetemek kukkolójára”. Karácsony után meglátogatta Rékáékat, velük is elbeszélgetett. Végül a Pázmány Péter Katolikus Egyetem mellett döntött. A szociológiát választotta. Két tantárgyból odakint is le kellett érettségiznie. Megcsinálta. És közben keményen tanult az itthonira is. Leérettségizett. Két nap múlva Pesten írta a felvételi dolgozatát. Bejutott.
Balassi Intézet. Neki tánciskola volt. A Márton Áron Kollégiumban lakott, ösztöndíjas volt. A költőpénzét egy könyvkiadónál kereste, mindenesként. Ott beiratták sofőrsuliba, mert kellett nekik egy „vezető személyiség”. Megcsinálta. Az előkészítő évet színötössel fejezte be. És ment a Pázmányra. Szívta magába a történelmet, a néprajzot, a médiatudományt, a statisztikát… Hétvégeken fuvarozta a könyveket, körbe az országban. Hívták csángó táncházba. Nem ment, sajnálta elfecsérelni az időt. A másod évet kitűnővel zárta. Amikor hazajött, az apját ágyban találta. Tudta, hogy TBC-s, de hogy ilyen súlyos, azt nem. Állandóan köhögött. Fél év múlva meghalt. Az anyjával csak a legkisebb testvére, Irina maradt. Hoiszot eladták. Bagóért, mert öreg volt. Őt is megsiratta. Barátok voltak. Érezte, hogy nagy űrök vannak odahaza. A tanárai marasztalták, csinálja meg a mesterit. Az állandó pörgésre kényszerítő zsúfolt Budapest már nem vonzotta, de egy csomó mindent szeretett volna még megtanulni. Döntött: magyar nyelv és irodalomból fog mesterizni. Úgy érezte, tartozik ezzel Szabó Szilárdnak. Tavasszal Irina terhes maradt. Augusztusban férjhez ment. Az anyja egyedül maradt. Az esküvőn Rékáék is ott voltak. Beszélgettek. Azt mondja, elköltöznek. Székelyföldre, a Réka falujába. Mert ott a nagy ház, a gazdaság, üresen. A szülei meghaltak, minden megy tönkre. Most meg volt hirdetve a tanítói poszt, vizsgázott, megkapta. Egy hét múlva költöznek. A felmondásukat már megírták. „A bákóiak keresik helyettünk a tanítókat, nem a jössz haza?” – kérdezte félig viccesen. Másnap megírta a kari tanács elnökének: „a mesteri képzésre való jelentkezésemet egy későbbi időpontra halasztom”.
Szilárd tanító bácsit imádják a cinkák. S a kölykek is.
Kovács Csaba Pityóka