Oldal kiválasztása

Az ablakon túl, a kertben gyökerezik, de az alakomhoz susog be a nagy gesztenyefa. A harmadik emeleten, az ablak felőli ágy, számszerint a kettes az enyém. Minden évben van egy nagyon meghatározott pillanat, mikor megérzem, hogy eljött az ősz. A napfény, ahogy ráveri a levelekre az erejét – kicsit tompa, kicsit szélfútta, csakhogy nincsenek úgysem szavak rá. Lényeg, hogy ma, hétfőn, augusztus huszadikán éreztem meg, hogy idén megérkezett az ősz.

Ma van a hatodik nap, amit a Wiener Privatkliniken töltök. András hívott szombaton, hogy mizujsi van, és én elmondtam, hogy egy kicsit furcsa, hogy itt a klinikán vajon a négy-ötcsillagos szállás/kaja/szobaszervízt kell-e pontozzam, vagy a szakszerű ellátást. Mert tényleg tök jó itt minden, de szívesen beérném kevesebbel is, ami nem az orvosi szolgáltatást illeti, hanem mondjuk a kajából vissza lehetne szorítkozni egyszerűbbre, vagy nem tudok mit kezdeni például a ténnyel, hogy széf van minden ágyhoz tartozó szekrénybe a  kincsek megőrzése végett. Megmutatták, hogy oda rakhatom az értékes dolgaimat, és én nem tudtam megállni röhögés nélkül. A bizsujaimnak eszmei értéke van, a laptopomnak is, egyebet ugyan mit vihetnének? Egyáltalán ki vinné el?

Az éjjeliszekrényemen kicsike csomag, épp mint egy hotelszobában: sampon, szappan, fürdősapka, körömreszelő, fogkefe, fogkrém. Akaratlanul tódult belém a visszaemlékezés, mikor Rózával egy csúnya hasmenés miatt kerültünk kórházba: szappant, vécépapírt, evőeszközt kellett beszerezni, mert a kórház nem adott. A durva az épp az. hogy a gyógyszert is nekünk kellett megvenni (egyszerű hasfogó), mert nekik nem volt készleten, így a kórház hozzáadott értéke a sóoldatos infúzióban merült ki. Elhessegettem most ezt a gondolatot – bizalmam van, hogy Romániában is jön a változás, csak lassan, nagyon lassan…

Első délután még a saját ruhámban lézengtem a kórházban, ismerkedtem a hellyel, leküldtek röntgenre, majd folyamatosan jöttek hozzám mindenféle szakterület képviselői: nővérek, altatóorvos, gyógytornász, a professzor és mindenféle kivizsgálást, tájékoztatást tartottak nekem. Kivétel nélkül mind bemutatkozott egy határozott kézfogással, szembenézéssel, leültek velem szembe és a világ összes idejével beszéltek hozzám.  Ez amúgy nem volt másképp az AKHban sem.

A folyosói sétám alatt találkoztam a kedves beszélgetősarkokkal, fotelekkel, folyóiratokkal és friss vágott virággal ellátva, a teasarokkal, ahol ezer féle teát lehet a nap bármelyik szakában fogyasztani. ez nagyon jól jön amúgy, mikor vendégeim jöttek: „Kérsz egy teát?” – és egy kellemes folyosói sétával még meg is teázhattunk.

Amit nehezen tudok feldolgozni az a dohányzóhely. A harmadik emeleti folyosó egy cuki fedett lépcsőházpihenőben végződik. Itt asztal, kényelmes és ízléses székek, az asztalon hamutartó és egy szekrény-szerű levegőszűrő berendezés a sarokban. Ez a cigizőhely a pácienseknek és a nővéreknek. Nehezen tudom feldolgozni, mert a cigizés számomra nem a mindennapi rutin része, és otthon az, hogy betiltották a zárt helyiségekben való cigizést nekem egy nagy plusz és teljesen logikus lépés volt. Itt azt kell látnom, hogy egy egészségügyi intézmény tesz kecske-jóllakós, káposztamegmaradós intézkedést – tetszik. Lájkolom.

A műtét reggelén kellett átöltöznöm a kórházi szerkóba: hátulgombolós ing, egyszeri használatos bugyi, és combfixes trombózis-harisnya – mind uniszex dizájn és méret. Gyógyszert adtak – ez majd megnyugtat – mondták, pedig esküszöm, hogy nem voltam ideges. De bevettem, és utána nem sokkal jöttek is, hogy toljanak be a műtőbe. Augusztus 15, itt is hivatalos ünnepnap. Minden nyugodt, érdekes és finom csend lepi be a kórházat. Csak arra emlékszem, hogy az egyes számú műtőbe érkeztem be. A következő emlékem, hogy felébredek a megfigyelőben.

Ezután egy-két napig csak a  cső kulcsszavában látom az életem.

Csövek: lógnak belőlem mindenhonnan. Először csak egy branül, műtét után ébredve már a branül más helyen van, a kézfejem kb tíz helyen összeszurkálva. Kerestek, de nem találtak vénát. A húgyhólyagom egy tartályban végződik az ágyam mellett, igen, cső köti össze a kettőt. Morfiumadagoló kicsi pumpám van, csővel csatlakozik a branülhöz. A nővér azt mondja, hogy tíz percenként nyomogathatom magamnak. Királyság – és tíz percenként nyomogatom első nap. Második nap csak mikor nagyon fáj, kábé két óránként. Bezsibbadok tőle, egész nap aludni sem tudok.

A katéter jó, hogy van, az ágy az én váram, nincs miért elhagyni.

Műtét utáni másnap már szóltak, hogy most már felkelhetek, nővér segítségével.  Amikor megmozdul a vállam, karom, mert viszi a testem előre az fáj. Eléggé nagyon erősen.

Antibiotikum, fájdalomcsillapító,  külön morfium, reggelente gyomorvédő tabletta, esténként altatót kérek. Gondolkodni nem, fókuszáltan valamire figyelni képtelen vagyok.  A professzor második nap jön be hozzám. Széles mosoly, kedves tekintet. Sebkötözés van. Kell nézzem, mindig meg kell nézzem, hogy milyen a seb, milyen lettem megint. Érdekes, de tetszik. Kicsit morbid, az alsókarom, ahol eddig semmi heg nem volt most tele van vágásokkal. Izomtranszplantációt csinált.  Hogy tudjam mozgatni az ujjaimat, amit tizennyolc éve nem mozgatok.

Itt vagyok ma, augusztus 21-én, holnap kiengednek. Sok sok gyógytorna elé nézek, amíg a karom visszanyer olyan mozgásokat, amit én már rég elfelejtettem.

A professzor megnyugtat: a bakteorológiáról még mindig nem küldtek jelentést, ez pedig csak jót jelent. A fertőzésnek nyoma sincs.