Oldal kiválasztása

Az utóbbi időben magamba fordultam. Főképp ott kerestem valamiféle választ arra, hogy mi is történik. Mert már megint történt. Én Dudornak nevezem, ennél rosszabb kicsengést nem is kaphat számomra egy szó. Dudor, kicsi, körmömnyi amikor észreveszem, és tudom, hogy ez csak nőni fog. Ha megnyomom, épp mint a kelt tészta, visszaugrik, tele van folyadékkal, a szövetváladék (még fedett) terasza. Általában gyulladást jelzett, a protézisem ismét. A bőr olyan vékony, hogy megengedi a szövetváladéknak, hogy kidudorítsa, szép gömbölyű részt formáz a hosszú hegem kicsi szakaszán.

Körülbelül egy hónapja láttam ismét a dudort fejlődni. Pánik. Nem is pánik, inkább már a lemondás, és a reménytelenség biztos, visszafordíthatatlan érzése: nekem befellegzett. Gondolatban végrendeletet írtam, búcsúztam a karomtól, sírtam sokat és ad hoc-ul, de már erőm Isten orra alá dörgölni bármit is nem maradt. Józan eszem még egy kicsi maradt, így épp a kontroll megbeszélt időpontjára készültem, Bécsbe. Öröm ebben a keserű és büdös és iszonyatosan idegesítő ürömben, hogy a keddi kontroll előtti pénteken látogatott el Dudor hozzám, így nem kellett fölöslegesen utazzak Bécsbe.

A professzor csak hümmögött, mert nem nagyon találkozott ilyen makacs (székely) problémával, de szerencsére azért nem bizonytalanodott el: a vizsgálóasztal hosszú, fehér papírtörlőjére egy fekete markerrel gyorsan fel is vázolta, hogy mit tervez. A vállizmot lejjebb húzza, hogy izomtakarást adjon a protézisnek. Reméli, hogy maradt még egy kis pénzem – maradt még egy kicsi, mondtam elbizonytalanodva, tudván azt, hogy nála a kicsi nem az én kicsimet jelenti. Mindegy, a megoldás körvonalazódni látszik, és egy nagyon tiszta számomra: tényleg ez kell legyen az utolsó beavatkozás: se energiával (értsd nyugodtan: lelkierő), se anyagilag, se betegszabadság-ügyileg nem tudok többet vállalni.

Az úton hazafelé számigáltunk a Zurammal: pénzzel most még futja (Istenem, milyen hálás vagyok nektek, hogy nem álltatok le a szükségesnél! A harmadik műtétemre készülök, ami anyagilag nem annyi, mint az első nagy, de akkor is számmottevő.), betegszabadság szempontjából nem állok jól, hamarosan le fognak nyugdíjaztatni, így egyértelmű, hogy a műtétet meg kell sűrgetni. Energiát és lelkierőt takarékon hagyjuk, hogy ne fogyjon sok, és kaparjuk innen-onnan. Már az sem baj, ha a gyerekek előtt tör ránk a semmibe révedés vagy épp a sírás. Nekik bevonjuk a barátokat (eddig is rengeteget voltak mellettünk) és ha mi savanyúuborkák leszünk, akkor küldjük barátokhoz, nagyszülőkhöz hogy ne lássák a képünket. Ez jó stratégiának bizonyult.

A műtétet október 24-ére írták elő. Időközben lemondtam, hogy résztvevőként jelen leszek a miattam és nekem megszervezett haladó élménypedagógia képzésen, a Kalandok és Álmok lelkes szervezésében, igazi, mély emberi attitűtdjével, jótékony és altruista hozzáállással.  Időközben próbáltam előszámlát kérni a kórháztól, mégis lássam mennyi lesz az a kicsi összeg, de nem kaptam. Feltételezem már van annyi kredibilitásom, hogy ezzel nem bajlódtak, tudták, hogy fogok fizetni.

Időközben a hogyvagyokra most sem tudtam válaszolni, most már viccesen is alig. Legtöbbször az emberek jóindulata olyan szemüveget rak fel a szemükre, hogy elvesztik a teljes fogékonyságukat arra, ha azt mondom, hogy nem vagyok jól. De jól leszel, tudom – mondják teljes meggyőződéssel. Erőt is kívánnak, mosolyognak is bizalomgerjesztően. Nem voltam erre fogékony, nagyon nem. De mindez nem mentesített: néha én kellett a gyerekek után menjek suliba-oviba, így elkerülhetetlenek voltak a találkozások. Nem szerettem, még mindig bújdosok.

A műtét reggelén kellett megérkeznem. Nem mondták, de gyanítottam, hogy üres gyomorral érkezzek, bíztam benne, hogy altatásos lesz. Ennyire műtét előtt ritkán vagyok ideges, noha azért már rutinom van benne. Már betoltak a műtőbe, érdekes, a beöltözött orvosokat is fel lehet ismerni. Ott volt a szexi doki is (akiből facebookon igyekeztem kicsikarni egy ígéretet, hogy most meggyógyít igazából, de nagyon bölcsen csak annyit mondott, hogy a tőlük telhetőt megteszik. Hogy  haragudtam rá! Nem adott nekem kapaszkodót!), és ott volt a professzor és a lánya, aki az altatóorvos. Sűrű bocsánatkérések közepette, hogy nem tudta végigbeszélni velem az altatásról szóló kockázatokat, mert nem érkeztem egy nappal hamarabb. Megnyugtattam, hogy van már rutinom, tudom mit írtam alá. Kérdezte hogy vagyok, mondtam, hogy nagyon ideges vagyok, erre leszedált. Az nagyon jól esett. Intravénásan kaptam valami jó cuccot, amitől hirtelen lett a lefelé görbülő számból egy drogos tejbetök képem, és mellé a chill-feeling is egyből társult. Nincs több emlékem műtét előttről.

Torokfájásra ébredtem az intenzíven. Az altatóorvos mondta, hogy el kezdtem hányni, így a takarítás meg az intubálás miatt fáj a torkom. Estére már jól esett volna felkelni, de még nem szabadott. Nem volt katéterem, aminek most nagyon örültem, ez egy jel arra, hogy az épülés gyorsabb lesz. Az ágytálazást kimondottan utálom, de még mindig természetesebb mint a katéter, legalább érzem, hogy mi történik a testemben, van pisilési ingerem, és muszáj a higiéniámmal foglalkozzak. Másnap nővérke segített, felkeltem, és sokat ültem. Nem fájt a karom és meglepő módon erősnek éreztem magam. Jókedvűnek, tettrekészen. Furcsa érzés volt, ez tény, ilyent nem éreztem műtétek után. A torkomat viszont kicsinálták, egy hétig semmi savanyút nem tudtam lenyelni, fájdalomcsillapítót kellett szednem és torokgyógyszert szopogatnom. Leszoktam-forma a kávéról, a kórházban pedig vegetáriánus kaját kértem. Nagyon jól esett.

Most itthon vagyok, csütörtökön érkeztem. Egyelőre jól vagyok, azonban kemény para van amiatt, hogy szerdán abbahagyom az antibiotikumot. Dudor nem kéne visszajöjjön. Most már tényleg nem.