Két és fél hét telt el a műtéttől. Egy hétre rá kiengedtek a kórházból. örültem is neki meg nem is. Örültem, mert még a kórházi reggel tele erővel ébredtem, mosakodtam mosdókesztyűvel, kiválasztottam azt a ruhát, ami elég praktikus, hogy fel tudjam venni, de elég utcai is, hogy ne legyen beteg szagom benne. Felöltöztem. Lassan, minden lépést apró részleteire bontottam, a testem mozgásának olyan rezdüléseit fedeztem fel, amit csak ritkán lehet érezni, ha nagyon figyelek, hogy nagyon ne fájjon. Reggel még utolsó infúzióban antibiotikum, fájdalomcsillapító, gyulladáscsökkentő, majd ahogy lecsöpögtek, ki is szedték a branült. Olyan ez mint a köldökzsinór: félelmetes, mikor elvágják, önállónak kell lenni utána. Nagyon féltem attól, hogy nem kapok több antibiotikumot. Tablettában sem, semmit. A fájdalomcsillapítókat megkaptam úticsomagnak, nevezzük hamuba sült pogácsának, a prof mosolygósan mondta, hogy mikor van ott, mikor mehetek, ha gond van. De amúgy bármikor szóljak.
Az első autókázás egy fl órás volt a Bécs melletti házig. Szerencsére elaludtam, az autónak egész jó az ülése. Ahogy megérkeztünk, én megkerestem az ágyat, az összes párnát a házban, és laptop mellett igyekeztem túlélni. Alig mozgás, mert a meggondolatlan és gyors mozdulatok iszonyatosan tudnak fájni. Kiküldtem az uramat, vegyen ebédet. A kórházban megszoktam a rendszeres és nagyon finom ételt, így ezt az elvárást a férjem irányába toltam. Az a jó Ausztriában, hogy a szupermarketek polcain rengeteg kész kaja van. Levesek, főételek, saláták. Az ára megvan, de nem sokkal drágább, mint az otthoni irodai napi menü.
Nyögvenyelősen telt el két éjszaka és két nap. Nem voltunk otthon, és noha a házat olyan szeretettel adták, ahogyan egy igazi barát tudja adni, nem találtuk a helyünket. Pestre, a bátyámékhoz jöttünk át, férjem hazament, szüksége volt egy kis szabadságra, amit mélyen megértek. Csütörtök éjszaka érkeztünk Pestre, szombaton reggel vissza kellett menni Bécsbe, felgyűlt szövetváladékot kontroll alatt tartani. A sok utazás valóban sok volt, fárasztó a karomnak, még mozogni nagyon korlátozottan tudok, így az autó mozgása kifárasztotta a testem. Egy másik nagyon kedves ajándékot kaptunk: egy hétnyi Bécsi Airbnb lakás, a kórházhoz közel, ha menni kell, lehessen menni. A férjem hétfőn csatlakozott hozzám, Bécsbe, kedden ismét dokinál voltunk. Minden rendben van, de ismét szövetváladékot csapolt, és kiszedte az alkari varratokat. Hat vágás van, kisebb-nagyobb méretben az alkaromon. A prof gyakorlatilag szenvedélyből megcsinálta ezt a részem, hogy tudjam mozgatni. Sok idő, míg az agyam megtanulja hogy melyik izom, melyik ideg hogyan mozog. Közben megadott egy elérhetőséget egy kézre szakosodott gyógytornásztól. Kell a jó sín, ami a kezemet mozgatja – mondta, mindenképp vegyem fel a kapcsolatot vele. Kedvességből pesti szakembert keresett nekem, hogy könnyebb legyen nekem.
Nem tudtunk megmaradni Bécsben. Az unalom, a semmittevés – ami nekem akárhol vagyok ugyanolyan, viszont férjemet kikészíti. Nem volt indokolt, hogy maradjunk, így ismét Pesten vagyunk, ismét a bátyáméknál.
Megtanultam aludni, egyre jobban megy, ahogy a vállam erősödik, többet tudok forgolódni. A kórházban egy pózban aludtam, kikerülve már oldalra tudtam fordulni, de minden egyes fordulásnál felkeltem, jajgattam, míg újra megtalálom a helyem. Rá egy hétre, az éjszaka jutottam oda, hogy félálomig ébredek a fordulásnál, gyorsan vissza is tudok aludni.
A tegnap jött el a retteget antiklimax. Figyelmeztetett róla az egyik barátom, hogy lesz ilyen a felpörgött adománygyűjtés, a rengeteg emberi rámfigyelés után. Eljön, mikor lecsendesedik az ütem. És eljött. A tegnap jött el, reggeltől egészen estig tartott, hogy sírhatnékm volt, és kommunikációra képtelen voltam. Csak a muszájok tartottak meg: ha bátyám vagy sógornőm kérdett, akkor válaszoltam. Dekoncentrált állapotomban könyvet olvastam. Oldalak után jöttem rá, hogy semmit nem értettem abból, amit olvastam. A filmnézéstől már fizikai undorom van, tébláboltam, feküdtem. Nem a műtét a nehéz dolog, hanem a mindennapokkal megküzdeni az. Kiszolgáltatva lenni a helyzeteknek, helyeknek, otthontalan lenni, magatehetetlen lenni. Antiklimaxokkal szembenézni, mert lesz még, sírásra helyet találni, mert nem lehet azt mindenki előtt, mégis kell, hogy kiengedni, mert ha nem kiéget belülről.